szellőkszárnyán

2010. június

ma reggel ügyességemnek hála a bal lábamat térdtől lefelé sikeres módon bepúdereztem. nem, nem szándékosan. ahogy fél 8-kor egy kiskanállal és a púderes doboz tetejével igyekeztem összeterelni a vajszínű port, először az villant be, mikor játékból feltörtük harmadikban a szőlőcukrot, és vonalzóval igazgattuk a fehér port.  vajon melyik gyerek mutatta? vajon melyikünk volt az, aki ezt látta valahol? vajon kit láthatott fehért port szívni...

ő így kárpótolta magát egy elcseszett élethelyzet miatt?

de eddig nem jutottam el reggel... a 3,5 óra alvás után nevettem egyet magamon, és arra jutottam, ha van isten, akkor bosszúsan csóválja a fejét, hogy a megfogantatásomkor valamit igencsak elszúrhatott, így lettem ilyen béna. azóta pedig kompenzál. minden egyes vizsgaidőszakban. biztos így lehet meg a balansz, a mellém szegődő szerencse által, ha már az ügyetlenségemtől néha sírni tudnék.

a változás állandó.

vászonra fogok festeni. és lesz egy palettám. meg egy kis csészében víz, mellette egy széthasogatott lepedő darabja. és az ecsetek: vékony is, vastag is. jazzt fogok hallgatni, és egy üveg bor lesz mellettem. vagy rum. vagy mindkettő.

a palettán először csak két szín lesz: fehér és kék. ez a legegyszerűbb és legcsodálatosabb ötletem már idejét nem tudom, mióta - hiszen én nem tudok festeni. de ez most teljesen lényegtelen. az ég lefestéséhez nem kellhet nagy tudomány. majd mindig másmilyen lesz. annyiféle kék van az égen. annyiféle felhő. és ezer másik piros, ha másnap szeles idő lesz.

majd tanulmányozni fogom a felhőket. úgyis minduntalan felfelé nézek. idővel pedig talán bele merek majd vágni egy naplementébe. de ahhoz még sokszor kell, hogy a vászonra kivetüljön lelkem nappali ege.

egy idő múlva majd lehet, hogy madár is rákerül a képre. persze csak az, amelyiket egy vonással meg lehet festeni. egyelőre éppen elég nekem a felhő. fátyol vagy vattacukor, habok és csipkék, formák és alakok.

érezni akarom a frissen száradt festék illatát.

...én mégis a közepébe vágok.