szellőkszárnyán

2010. október

hazudni a majd egyszer megszületendő gyerekemnek.

alias bakancslista, ami már régóta érik:

• repülni mezőgazdasági géppel szántóföld felett
• delfint simogatni
• lekvárt főzni az unokámnak
• kirakni a rubikkockát
• megtanulni jól sakkozni
• látni a cseresznyefa virágának hullását Japánban
• lediplomázni pszichológiából
• őrülten szerelmesnek lenni
• szeretkezni a panel tetőjén
• meg moziban, amikor csak ketten vagyunk a vetítésen :)
• motoron utasként száguldozni
• elénekelni a Valahol Európában duettjét közönség előtt
• körbebiciklizni a Balatont
• megtanulni folyékonyan beszélni angolul
• meg még egy nyelven, ami nem a német -németül, csakazértis
• vászonra festeni
• Párizsba menni a legjobb barátnőmmel
• visszamenni a pesti általános iskolámba
• megölelni A NŐ-t, akit kisöcsém feleségül vesz

...akkor az az, hogy a tegnap esti sráccal csak a bemutatkozásig jutottunk. :)

viccet félretéve, nincs ilyen. nem vagyok haragot tartó, őrizgető ember. ráadásul a memóriám sem az igazi, amint említettem. :D

... akkor az az, hogy sokáig nem fogadtam el magam olyannak, amilyen vagyok. hogy túl sokat hisztiztem az előző kapcsolatomban (never again). hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok, ezért egy kapkodás az életem. hogy mindig azt sikerül a legfájdalmasabban megbántanom, akit nagyon szeretek. hogy a legtöbb dolgot félbehagyom, mert hamar elveszti számomra a varázsát. figyelmetlenségből adódó konfliktusok. bénaságból eredő kínos szituációk.

talán ebből elég is ennyi.

ma megkaptam a sexvadállat jelzőt a szjúit áp internesönel déj alkalmával felvett kosztüm, magassarok, szemüveg párosításért.

ki érti ezt?

... akkor az az, hogy örököltem apukámtól némi hallást. na nem vagyok sok reménnyel kecsegtető őstehetség, de arra pont elég, hogy a zenei élmény ne csak befelé, hanem kifelé is áramoljon. apukám szerint persze nem eresztem ki a hangom, nincs benne erő, könnyen csúszkál, na de nem is akarok én ezzel semmit sem kezdeni. (de. nagyon szeretnék nem vallásos kórus tagja lenni... [bakancslista +1])

ha nem pillangó lett volna az óvodában a jelem (minő meglepő... :D), akkor még hangjegy lehetett volna. :) az egyik legkedvesebb idézetem is ehhez kapcsolódik Babitstól, akit viszont nem szeretek:

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
(Az ifjú király; III. rész: A vihar)

a legjobban azokat a végigénekelt délelőttöket imádom, amikor teli feszültséggel elkezdem, majd szó szerint kiszalad belőlem minden rossz érzés - és néhány óra múlva alig hanggal, de nyugodtan és boldogan vágok neki a többi dolgomnak. szóval thank you for the music, for giving it to me. :)

... akkor az az, hogy rettentően felületes tudok lenni. én, akit a részletek teljesen elvarázsolnak - talán épp ezért -, simán elmegyek ordítóan egyértelmű dolgok mellett. valami a memóriámban sem tiszta, mert nem csak az arcfelismeréssel vannak gondjaim (nem kicsit), simán elfelejtem, ha beszélek egy témáról, hogy az adott illetővel már beszéltünk róla, és az újdonság erejével mondok el neki egy sztorit, amit tőle hallottam. rendkívül mókás egyéniség vagyok, tudom.

ami mindennek az előnye, hogy bármilyen titkot rám lehet bízni, mert az idő telésével arányosan és nagy sebességgel potyog ki a fejemből --- minden. úgy néz ki, hogy vannak hangulatok, álmok, illatok, emlékek, amik belém isszák magukat és mintha minden mást kiszorítanának. talán kevésbé komplexen élném át ezeket a pillanatokat jobb memóriával. (talán)

Valahogyan mindig azt gondolom, hogy nekem nincs kedvenc évszakom, mert mindegyikben ugyanannyira meg tudom találni a szépet. Az is fogós kérdés, hogy mi a kedvenc színem, mert képtelen vagyok választani a fűzöld, égkék, mélyvörös, lágynarancs, mályva, ibolyalila és napsárga közül.

Ha szőlőt eszem, egyszerre minimum 15 évet szalad vissza az emlékezetem a múltba. Nyár van, és még mind éretlen. A kacsok körülölelik a kerítést, boltív szerűen szaladnák át fölöttem a szárak és levelek. Óriási, gyönyörű levelek. Néhol megcsillan egy-egy pókháló; nyújtóztatnom kell a nyakamat, hogy egészen belássam a fölém boruló csodát. Apró kezeimmel szedegetem a már érett szemeket, ami mit ne mondjak, nem nyeri el túlzottan Nagymamám tetszését: 'Hát milyen fürtök lesznek ezekből, ha leeszegeted?' :)

Minden szőlőszemben ott van a Mama homályoskék szeme, érdes keze, és a szeme sarkán lévő ráncok. Ma megvilágosodtam, hogy kedvenc gyümölcsöm igenis van.

Felkészítettem rá a szívem. Gyertyát gyújtottam neki, magamhoz vettem a százas zsebkendőket és újra bekapcsoltam a dalt, ami megindította a szívemet. Nem kellett soká várnom; hogy még az öröm, vagy már a fájdalom kezdett el folyni az arcom két oldalán, mindegy volt. Csak menjen ki belőlem, szaladjon.

Lassan, csöndben indult a forró könny felolvasztani a jégtömbe fagyasztott fájdalmat. Bebizonyítottam magamnak, hogy el tudom zárni azt egy páncélszekrénybe, majd becsukom egy ajtó mögé, amely ajtót deszkadarabokkal nyithatatlanná teszek s végül ami elé emelek egy vastag téglafalat. Megtettem. Nem fájt annyira, mert nem akartam. De halkan, alattomosan szivárogtatni kezdte a lassan rohadó fájdalom a mérgét. Hogy jobb lett volna nem elzárni? Mondd meg a gyereknek, hogy ha vakarja a szúnyogcsípését, csak jobban fog viszketni.

Hát most eleresztettem. Remegő kezekkel kapartam elő a páncélszekrény kulcsát, majd még egyszer, utoljára magamhoz szorítottam a szétmállott, bűzös emlékáradatot. Már nem akartam többé elhessegetni a fejemből; hagytam, hogy a fájdalom keresztbe-kasul cikázzon a testemen, kitombolja magát, majd éjjeli, halk zokogásként törjön ki belőlem, miközben a zene dallamai lágyan fonták körbe testemet.

Különlegesek a napok. Arcsimogató, erőtlen napsütés, rajzolt felhőpamacsok a hűvös időben. Mintha suttogást hallanál, egy aprócska gondolatot, hogy készen áll a szíved az újra. De olyan halkan, hogy még alig mersz hinni neki.