szellőkszárnyán

Felkészítettem rá a szívem. Gyertyát gyújtottam neki, magamhoz vettem a százas zsebkendőket és újra bekapcsoltam a dalt, ami megindította a szívemet. Nem kellett soká várnom; hogy még az öröm, vagy már a fájdalom kezdett el folyni az arcom két oldalán, mindegy volt. Csak menjen ki belőlem, szaladjon.

Lassan, csöndben indult a forró könny felolvasztani a jégtömbe fagyasztott fájdalmat. Bebizonyítottam magamnak, hogy el tudom zárni azt egy páncélszekrénybe, majd becsukom egy ajtó mögé, amely ajtót deszkadarabokkal nyithatatlanná teszek s végül ami elé emelek egy vastag téglafalat. Megtettem. Nem fájt annyira, mert nem akartam. De halkan, alattomosan szivárogtatni kezdte a lassan rohadó fájdalom a mérgét. Hogy jobb lett volna nem elzárni? Mondd meg a gyereknek, hogy ha vakarja a szúnyogcsípését, csak jobban fog viszketni.

Hát most eleresztettem. Remegő kezekkel kapartam elő a páncélszekrény kulcsát, majd még egyszer, utoljára magamhoz szorítottam a szétmállott, bűzös emlékáradatot. Már nem akartam többé elhessegetni a fejemből; hagytam, hogy a fájdalom keresztbe-kasul cikázzon a testemen, kitombolja magát, majd éjjeli, halk zokogásként törjön ki belőlem, miközben a zene dallamai lágyan fonták körbe testemet.

Különlegesek a napok. Arcsimogató, erőtlen napsütés, rajzolt felhőpamacsok a hűvös időben. Mintha suttogást hallanál, egy aprócska gondolatot, hogy készen áll a szíved az újra. De olyan halkan, hogy még alig mersz hinni neki.