szellőkszárnyán

2012. február

Kinderschokolade-nak olvasni a Kleidung&Schuch feliratot vajon elfojtott szexuális édesség iránti olthatatlan vágyra utal? Vagy csak arra, hogy elfelejtettem még bárkivel is megosztani, hogy egy kindersokoládés jürgen utazott az első napjaimon a buszon? Mintha a dobozról ültették volna oda elém, esküszöm.

Az pedig, hogy az óvszeres részlegnél háromszor annyi időt töltöttem a drogériában, mint a parfümöknél és a tollaknál együttvéve, csak a magyar árakkal való összehasonlítás érdekében történt. Nyilvánvalóan.

Aki nem hiszi, makkal álmodik.

tegnap, ahogy Frankfurtban nézegettük a képeslapokat, eszembe jutott, hogy nekem van 4-5 édesszerelmem és miértnemvagyitt típusú übercuki képeslapom, amiket még az előző kapcsolataim alatt tároztam be. Aztán elsöprő győzelemmel mondtam a magyarlánynak, hogy hiszen már nem is tudom se Zé, se Sam címét.

Aztán ahogy az erdő homályosságába beszűrődik egyetlen fénynyaláb: körteutcanegyvenegy.

Miután kimondtam, hogy nem tudom, már újra tudtam. Először haboztam, de most már bátran rátenném az életem is. Körteutcanegyvenegy. Pedig Zé többször kapott levelet. "I can put my arms around, emptyness I find." Az egyik volt munkatársam sikítva kiáltott fel örömében a tavasszal: "Elfelejtettem a születésnapját!". Tudniillik a férfinak, aki már eljegyezte, aztán szakított vele. Akiről azt hitte, hogy ő lesz a Nagy Bugyinedvesítő. Azt el tudom képzelni, hogy nem fontos egy idő után, és tudomást sem veszek róla, de nagyon is tudom, melyik nap ünnepelnek.

Teljesen semleges érzéseim vannak a szerelemnek nevezett kupidókkal tarkított, rózsaszín mámorral kapcsolatban. Ahogy nagyítóval pásztázom a lelkem darabjait, nem jövök rá, mit éreztem, mikor még nagyonis tudtam mi az, és mivel nem tudom már megfogni, milyen volt, szépen lassan kiszáradt a vágy is. Nem tudom már, hogy mi nincs. Nem emlékszem az érzésre, amikor hozzábújtam ahhoz, aki tudtam, hogy perzselő lánggal ég értem. Mint én érte. Már nem fáj, ami nincs. Üres ez a doboz. A tihanyi echo nem szólna máshol jobban.

Milyen kerek lenne azt mondani, hogy miután kimondtam, hogy nem emlékszem, újra tudom. :) Hmm..., szakítás után csak azt voltam képes természetesnek elfogadni, hogy van valaki, aki vár. Valaki, akit meg kell találnom.

De nem, nem. A hegy nem megy többé Mohamedhez.

miközben találtam egy új címkepárt magamnak, azon gondolkodtam, hogy szidom itt a felhőket, ahogy takarják a napot, de közben imádom őket... :) Mert, it takes some cold to know the sun.

Ennyi nehézség után valami csodálatos fog történni velem. Csak türelem.

Néha sokkal nehezebb elhinni, hogy azok a piszok felhők el fognak vánszorogni, és valóban ott aranylik a nap valahol mögöttük. Olyan más volt minden, mikor két napig tavaszosdit játszott a természet. Benne volt a levegőben a fakadás, a rügyek pattogása, az eget pedig telekarcolták a repülőgépek.

Sosem volt hullámvölgyektől mentes az életem. De ekkora amplitúdót, mint amivel most nézek szembe naponta, nem hiszem, hogy tapasztaltam már. Definiálnom kell itt magam. Ebben a környezetben. És közben eszembe jut, hogy az intelligencia az adott környezetben való releváns viselkedésen alapszik, ezért a külföldieket eleinte mindig alacsonyabb intelligenciájúaknak vélik. 5-10 év, mire képessé válik az adott kultúra teljesértékű tagjává válni, szintjének megfelelő munkát végezni. Istenem, az első három hét. Tegnap írtam az újanyának egy betűgazdag e-mailt az érzéseimről. Határok. Falak. Vám. Mi jöhetett át és mit kellett otthon hagyni?

Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz... Hányszor írtam már le, de hányszor. Csak ám így még nincs a tartalom emögött. Nincs mögötte a nyelveden nem beszélő család idegensége, ismerős nevetések és ízek utáni sóvárgás, önmagad elfogadtatása és közben a 120%-ig új információt hordozó légkör. Voltak pillanatok, amikor az éreztem, hogy még egy német szót meghallok és kifolyik az agyam. ...Csak azt hogy megéri. Nem szabad elringatnom magam, hogy magától jön. Minden rajtam múlik. Csak rajtam.

Egy barátnőm hisz abban, hogy ha minden nap érzelmileg porrá égünk, akkor minden nap újjá születhetünk. Főnixmadár. Ez hiányzik. Ami otthon majd mindennap és oly könnyedén ment, itt még nem talált nyitott ajtókat. Porrá égni érzelmileg. Miközben hagyom beáramlani a lelkembe a világot, be is töltöm azt a lelkemmel. Így lesz a kettő egy. Egész és harmonikus.

"Es ist Zeit, etwas neues zu beginnen und dem Zauber des Anfangs zu vertrauen."

(Meister Eckhart)

Talán úgy tudnám visszaadni abban a köntösben, amit nekem ez most jelent, hogy időbe telik, míg az ember az újba igazán belefog és bízni tud a kezdés varázslatosságában. Csak halvány sejtéseim vannak arról, hogy ez a madagaszkár dal mellé mit hordoz magában, de valamiért nagyon szorosan összefűződik az újrakezdéssel, édeskés szomorúsággal és a reményteli - nem várakozással -, sokkal inkább az egész élethelyzet megélésével. Olyan élesek az érzéseim, hogy szinte kitapinthatóak. A jégkorszaki motkány sem küzd ennyire a makkjával, mint ahogy én próbálok dűlőre jutni az életemmel.

Nyitogatom én a szemem, tényleg. Tegnap délután kitisztult az ég, éreztem, ahogyan áramlik bennem a boldogság. Sikerült. :) Aztán kishölggyel utaztunk a buszon, mint két nőszemély, keresztbe tett lábakkal, rózsaszín kiegészítőkről beszélgetve, reggel pedig kisfiú élvezte, ahogy megnevettet, ezért többször is bohóckodott az iskolába vezető úton. Repedezik, repedezik a jég.

És persze azért én sem vagyok rest simogatni a lelkem. Hol cseresznyés lapos rágóval, a kedvenc csokim egész manduláival, vagy ma például a naponta idézetet és gyönyörű képet rejtő naptárral. Ááh és a virágos fülbevalóval, amit hónapok óta kerestem. Frankfurtba kellett menni érte, világos. :)

Hát így próbálkozik az emberlánya. Szépen, szelíden, lassacskán.

"- A barátom nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.
- Nem engedélyezem - mondta a tiszt - Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott.
A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:
- Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
- Ó, persze, hogy volt, Sir - válaszolta a haldokló - Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: "Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz."

Anthony de Mello

mosolygós reggel, nyugodt délelőtt, szikrázó napsütés, csinosra festett pillák, mélybordó körmök. Nő vagyok, csak néhány napra kiment a fejemből. Miután elengedi az ember a gondokat, elfogadja a helyzetét és helyén kezeli a céljait. Na valahol ott van a kutya elásva.

Nem könnyű a mókuskerék közben nem a lábamat nézni, hová kell lépjek legközelebb, de ha nem kifelé nézek belőle, akkor biztosan belezizzenek. Nyilván többször esek így el. Na ja, könnyebb és biztosabb a tekerés, ha csak belülre tekintgetek. De többször is állok fel. Nem is olyan borzasztó ez az áldozat a nyitottság hozta szépségekért cserébe.

Hanem tegnap akkora, de akkora hópihék hullottak az égből, amekkorákat én még soha életemben nem láttam. Először szikrázó napsütés, majd hóesés. Majd napsütés, majd hóesés. Mit esés! Mint amikor felrázzák a tolldunyhát, na pont olyan volt! Mintha nem tudta volna az ég maga sem eldönteni, melyik tetszik neki jobban. :) Ekkorra be is sötétedett, úgyhogy haza már úgy jöttünk, hogy a talpunk alatt nem csak ropogott, de csillámlott is a hó a lámpafényben. Mintha ezerféle ékszer lenne szétszórva ilyenkor a földön, egyszerűen gyönyörű.

Később Kisfiú megmutatta a szobájából a holdat. Azt mondta, ugye olyan, mintha a nap lenne. És tényleg olyan volt, csak kicsit narancssárgább változatban. Mintha a tegnap éjjel a varázslatosabb változata lett volna a nappalnak. Bőségesen meghintve csillámporral, hogy a pihe-puha takaró alatt megkeljenek az álmok, a valóság szédületesen kusza raktárai.

Ha nem is az ablakomból, de a nappaliból, na. :)

magvas gondolat, ami időközben elvesztette a magvát... Milyen érdekes, hogy közhelynek hívjuk az ilyet. Köz-hely.

Német komikus a tévében. Mindenki nevet. Csak én nem. Ki beszéli egyáltalán ezt a nyelvet? Biztos nem is értik ők sem, csak úgy csinálnak mintha. Amellett, hogy minden fantasztikusan gyönyörű és tavaszért kiált és maximális a kedvesség, meg a nyitottság, azért a helyemre ültetnék pár embert vacsorázni, amikor átvált a család németre. Na ha valaha voltál kirekesztve az iskolában, akkor azt az érzést szorozd be kettővel, légyszi.

Hát így. Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz, csak azt, hogy megéri. Holnap intenzív nyelvkurzus part one. Mit csinál a nő? Neeem, nem lefekszik időben, hogy legalább az agya fogjon, hát mert az minek? Kiszedi a szemöldökét és hajat mos, ugye. Hát nyilván a Jürgenek, meg a Hansok, mert mimás okból. Pedig ott biza' se Jürgen, se Hans nem lesz, maximum Dzsordzsó, meg Franszoá, esetleg Kszícsungjan. Sosem lehet tudni, na.

Elpityeredtem, mikor megláttam az öcsém. Nincshonvágyam, nincshonvágyam. Csak pótolnom kell a szeretetet... Valahogy.

tisztuló ég. A halványrózsaszín láthatáron átsuhanó fecskepár. A zsendülő tavasz gondolata borzongatja a hátamat, miközben a jéghideg lábfejemeimet dörzsölgetem egymáshoz.

Lehet akármekkora hideg, nem tehettem meg, hogy ne én vigyem iskolába az öcsémet. Csak még egyszer. Hogy tud ölelni...! Mintha utoljára szorongatna, pedig dehogy. Ő már vajon most tudja, érzi, hogy így érdemes igazán élni? A szeretetet ennyire kimutatva? Vagy sejti ő, hogy egy év hosszú idő? Cicafiú azt mondja, ha mélységében nem is látom át a dolgokat, félelmetesen tapintok jó helyre. Vagy csak okosabb vagyok, mint ő.

2 éjszaka, 1 nap. Ennyi csak. Lovagok ignorálva, kapcsolatok lezárva, barátságok kitárva. Nem is tudom még, nehéz-e itt hagyni mindent. Nem érzem a súlyát. Nem tudom, milyen lesz, mikor a fél karomat odaadnám egy jól ismert ölelésért. Újra célok lebegnek előttem. Nem lesz időm félni. Nem lesz időm fájni. Ugye?

Didergek. Gyere tavasz, várlak tiszta lap.

"olyan vagy, mint a haribos maci

csak van is agya

meg minden"