szellőkszárnyán

mosolygós reggel, nyugodt délelőtt, szikrázó napsütés, csinosra festett pillák, mélybordó körmök. Nő vagyok, csak néhány napra kiment a fejemből. Miután elengedi az ember a gondokat, elfogadja a helyzetét és helyén kezeli a céljait. Na valahol ott van a kutya elásva.

Nem könnyű a mókuskerék közben nem a lábamat nézni, hová kell lépjek legközelebb, de ha nem kifelé nézek belőle, akkor biztosan belezizzenek. Nyilván többször esek így el. Na ja, könnyebb és biztosabb a tekerés, ha csak belülre tekintgetek. De többször is állok fel. Nem is olyan borzasztó ez az áldozat a nyitottság hozta szépségekért cserébe.

Hanem tegnap akkora, de akkora hópihék hullottak az égből, amekkorákat én még soha életemben nem láttam. Először szikrázó napsütés, majd hóesés. Majd napsütés, majd hóesés. Mit esés! Mint amikor felrázzák a tolldunyhát, na pont olyan volt! Mintha nem tudta volna az ég maga sem eldönteni, melyik tetszik neki jobban. :) Ekkorra be is sötétedett, úgyhogy haza már úgy jöttünk, hogy a talpunk alatt nem csak ropogott, de csillámlott is a hó a lámpafényben. Mintha ezerféle ékszer lenne szétszórva ilyenkor a földön, egyszerűen gyönyörű.

Később Kisfiú megmutatta a szobájából a holdat. Azt mondta, ugye olyan, mintha a nap lenne. És tényleg olyan volt, csak kicsit narancssárgább változatban. Mintha a tegnap éjjel a varázslatosabb változata lett volna a nappalnak. Bőségesen meghintve csillámporral, hogy a pihe-puha takaró alatt megkeljenek az álmok, a valóság szédületesen kusza raktárai.

Ha nem is az ablakomból, de a nappaliból, na. :)

magvas gondolat, ami időközben elvesztette a magvát... Milyen érdekes, hogy közhelynek hívjuk az ilyet. Köz-hely.

Német komikus a tévében. Mindenki nevet. Csak én nem. Ki beszéli egyáltalán ezt a nyelvet? Biztos nem is értik ők sem, csak úgy csinálnak mintha. Amellett, hogy minden fantasztikusan gyönyörű és tavaszért kiált és maximális a kedvesség, meg a nyitottság, azért a helyemre ültetnék pár embert vacsorázni, amikor átvált a család németre. Na ha valaha voltál kirekesztve az iskolában, akkor azt az érzést szorozd be kettővel, légyszi.

Hát így. Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz, csak azt, hogy megéri. Holnap intenzív nyelvkurzus part one. Mit csinál a nő? Neeem, nem lefekszik időben, hogy legalább az agya fogjon, hát mert az minek? Kiszedi a szemöldökét és hajat mos, ugye. Hát nyilván a Jürgenek, meg a Hansok, mert mimás okból. Pedig ott biza' se Jürgen, se Hans nem lesz, maximum Dzsordzsó, meg Franszoá, esetleg Kszícsungjan. Sosem lehet tudni, na.

Elpityeredtem, mikor megláttam az öcsém. Nincshonvágyam, nincshonvágyam. Csak pótolnom kell a szeretetet... Valahogy.

tisztuló ég. A halványrózsaszín láthatáron átsuhanó fecskepár. A zsendülő tavasz gondolata borzongatja a hátamat, miközben a jéghideg lábfejemeimet dörzsölgetem egymáshoz.

Lehet akármekkora hideg, nem tehettem meg, hogy ne én vigyem iskolába az öcsémet. Csak még egyszer. Hogy tud ölelni...! Mintha utoljára szorongatna, pedig dehogy. Ő már vajon most tudja, érzi, hogy így érdemes igazán élni? A szeretetet ennyire kimutatva? Vagy sejti ő, hogy egy év hosszú idő? Cicafiú azt mondja, ha mélységében nem is látom át a dolgokat, félelmetesen tapintok jó helyre. Vagy csak okosabb vagyok, mint ő.

2 éjszaka, 1 nap. Ennyi csak. Lovagok ignorálva, kapcsolatok lezárva, barátságok kitárva. Nem is tudom még, nehéz-e itt hagyni mindent. Nem érzem a súlyát. Nem tudom, milyen lesz, mikor a fél karomat odaadnám egy jól ismert ölelésért. Újra célok lebegnek előttem. Nem lesz időm félni. Nem lesz időm fájni. Ugye?

Didergek. Gyere tavasz, várlak tiszta lap.

"olyan vagy, mint a haribos maci

csak van is agya

meg minden"

Azt bírom ezekben a szülőkben, hogy olyan jellemfejlődésre képesek, hogy az emberlánya szája méternyire marad tátva.

Sokáig rejtély volt, hogy az én ölelkezős, kitárt szívű énem, hogy csöppent ide. Ide ebbe a családba bele. Aztán persze felhomályosodik az ember, hogy ha otthon nem kapja meg az érzelemdömpinget azon a szinten, amin szüksége van rá, elkezdi keresni máshol, másokban. A konzulensem is mondta: "Fogadjunk magát nem dicsérték eleget gyerekkorában." Hát ilyen egyszerű? Ennyire egyenesen arányos? Aztán egy pszichológia házi kapcsán előjött az is, hogy mi lett volna, ha mindez épp az ellenkező irányba fordul el. Amikor nem megy a ragaszkodás, mert valaki nem tanulja meg hogyan kell. Árvaházi gyerekek. Hogy mire megszokja a helyét, költözés. Az éppen induló kapaszkodó szálak folytonos kiszakadása. Képtelenség a kötődésre. Agresszió. Harc és lázadás. Lehet vajon ilyen sors után valakinek teljes, harmonikus élete...?

Na, de hogy édesanyámtől két hónapja hallottam életemben először a bocsánat szót, már eleve olyan ünnepet varázsolt a 4-5 éves műfenyő szokott pirosarany kombinációja mellé, amiről legmerészebb álmaimban sem. Már a tudatalattim is beletörődött abba, hogy ez a viszony, ez nem az a viszony. Mert oké, hogy mi nem telefonálunk egymással minden nap, de hogy csak egy emelt hangszínű beszélgetésre információcserére legyünk képesek, azt nehezen dolgozza fel az ember. Ooh, én már réges rég nem bántom őt. Ha az ember megpróbálja megérteni a miérteket, egészen más színezetű lesz a világ. Én meg egyébként is hajlamos vagyok minden mögé okot látni, még ha nincs is. Vagy még ha a másik nem is tudná megmondani magától. Mindig kell lennie bujkáló oknak az okozat mögött, még ha a világ legegyszerűbb dolgára is kell gondolni, nem körmönfont gondolatmenetekre.

Ez az édesanya, akire már régesrég nem haragszom, ma elhívott magával, hogy menjünk el együtt a boltba. Csak úgy. Csak húsz deka tarjáért és egy tejfölért. Csak az együtt levés kedvéért. Bár ezt ki nem mondaná.

Hát szeretem.

A pitypang. A szél. A felhők. A gyökértelenség. Egyszerre tépázza a lelkemet az idegentől való félelem és az újdonság iránti olthatatlan paneltelep méretű vágy. Gyökértelen. Az vagy. Nézzél szembe kislány a valósággal. Hogy ez azt hitted csak téged érint, oh hát nem vagy te ebben olyan különleges. Otthon. Vajon mit jelenthet ez annak, aki valóban, mélységében, széltében-hosszában átérzi ezt a szót a tartalmát?

Ilyenkor kettő stratégiai kifogás moccan meg az összeszorult lelkemben: én nem hogy sehol nem vagyok otthon, képes vagyok arra, hogy mindenhol otthon érzem magam! Zsírkirályság - hogyan mondjuk ugyanazt az ellenkezőjével. Az a baj, hogy nem csak hitegetem magam, valóigaz. Gondolom a sok költözés adaléka, hogy tulajdonképpen bárhol tudom jól érezni magam, rövid idő alatt. De hogy ez menni fog-e dzsörmen környezetben, angolul beszélve és egy éven át... Meghát. Én? Bármit. De hogy bárhol tudom jól érezni magam, az az otthon fogalmától (belül érzem, vagy igazából csak sejtem) fényévek távolságát jelenti. Kezd misztifikus jelentése lenni ennek a hat betűnek. Otthon. Itthon. Hon. Mi ez? Szívfacsaró, bizsergető érzés? Szeretetféle? Magyarázd el a szivárvány szépségét a született világtalannak. És ez azért mindenkinek van, már otthona, nem? Egyszer, valamikor, valahol. Nem kell most, tényleg. De ugye, nem úgy van  ez is, mint a fehérlovas lovagos lányámítós maszlag?

Oh, dehát csak tudom én, mi az az otthon (stratégiai kifogás part II.): a tető. A Tető. Ahol föléemelkedem a hétköznapoknak. Az embereknek. A gondoknak. Mindennek. Sehol sincs közelebb az ég. Éjjel lámpafény mosolyog vissza rám. Az jöhet velem, akit kézenfogok és odaviszek. Csak fekszem hanyatt és szárnyal a lelkem. Kötődés: pipa. Mámorító szépség: pipa. Nyugalom: pipa. De nem lehet egy tető az otthonom, helló. Valljuk be, viszonylag kevés napi aktivitás terelhető fel egy panel tetejére. A gondolkodáson és megnyugváson kívül. Meg majd a festés, mindenképpen. Dehát és aki nem gondolkodik? És aki csak bezárja az érzéseit? Mert hogy én kiszórom a gondolataim magvait a galamboknak - az egy. Nem fér belül. Hiába. Ha belül csírázik ki, bizisten megfojt. De hányan, oh, de hányan tudomást se.

Na de akkor hogy van ez a gyökérkérdés? Csak még nem? Vagy már sosem? Majd Mr. Nagy Bugyinedvesítő mellett? És ha megvan A pasi, meg A család terve, meg A kinézett kis zug és bennem reked a költözhetnék? Nem kivitelezhetetlen a folyton mozgásban levés. De lehet azt bírni ép ésszel? Ha a társ igen, mert vagy olyan mint én, vagy elfogadja, más esélye nincs, nyilván. De a gyerek? Hát az meg majd kapja tőlem a szeretetbombonokatbombákat.

És akkor most ide egy lasszót, hogy visszazárjam kétségeimet a karámba. Ezek csak paci alakú felhők. Szertefoszló semmiségek. Mint mi. Emberek.

Kristálytisztán él bennem, hogy egy évvel ezelőtt is azt akartam írni, hogy ez a valaki ez én vagyok. Nem vagyok egy egóbajnok, sőt. De aki nem azért él, hogy a saját álmait beteljesítse, azokkal az álmokkal mi lesz? Ki más élné az én életem? Egyébként is egyszeri és megismételhetetlen vagyok, mint Te.

Nyilván egy 9 hónapig bennem növekvő csoda képes megváltoztatni ezt, de még a negyedévszázadon innen ez nem kardinális kérdés.

Negyed évszázad. Milyen soknak tűnik így. Az életem harmada, vagy a fele, vagy annyi sem? Érzem, hogy újra szükségem van arra, hogy magamba szálljak és elgondolkodjak ilyen "apróságokon".

Úgyhogy aki bújt, aki nem.

az utóbbi időben kialakult a szívem-lelkem keményhéja. A burok, amit sosem akartam. A messziről híres világ iránti érzékenység kérgesedik. Sosemvolt hidegvérrel tudom kezelni a pasikat. Egyet kivéve.

Ha elsőáldozófejjel kicsávázom magamból az energiát az utolsó cseppig, akkor nem lesz módja fájni. Ugye.

hazudni a majd egyszer megszületendő gyerekemnek.

alias bakancslista, ami már régóta érik:

• repülni mezőgazdasági géppel szántóföld felett
• delfint simogatni
• lekvárt főzni az unokámnak
• kirakni a rubikkockát
• megtanulni jól sakkozni
• látni a cseresznyefa virágának hullását Japánban
• lediplomázni pszichológiából
• őrülten szerelmesnek lenni
• szeretkezni a panel tetőjén
• meg moziban, amikor csak ketten vagyunk a vetítésen :)
• motoron utasként száguldozni
• elénekelni a Valahol Európában duettjét közönség előtt
• körbebiciklizni a Balatont
• megtanulni folyékonyan beszélni angolul
• meg még egy nyelven, ami nem a német -németül, csakazértis
• vászonra festeni
• Párizsba menni a legjobb barátnőmmel
• visszamenni a pesti általános iskolámba
• megölelni A NŐ-t, akit kisöcsém feleségül vesz

...akkor az az, hogy a tegnap esti sráccal csak a bemutatkozásig jutottunk. :)

viccet félretéve, nincs ilyen. nem vagyok haragot tartó, őrizgető ember. ráadásul a memóriám sem az igazi, amint említettem. :D

... akkor az az, hogy sokáig nem fogadtam el magam olyannak, amilyen vagyok. hogy túl sokat hisztiztem az előző kapcsolatomban (never again). hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok, ezért egy kapkodás az életem. hogy mindig azt sikerül a legfájdalmasabban megbántanom, akit nagyon szeretek. hogy a legtöbb dolgot félbehagyom, mert hamar elveszti számomra a varázsát. figyelmetlenségből adódó konfliktusok. bénaságból eredő kínos szituációk.

talán ebből elég is ennyi.

ma megkaptam a sexvadállat jelzőt a szjúit áp internesönel déj alkalmával felvett kosztüm, magassarok, szemüveg párosításért.

ki érti ezt?

... akkor az az, hogy örököltem apukámtól némi hallást. na nem vagyok sok reménnyel kecsegtető őstehetség, de arra pont elég, hogy a zenei élmény ne csak befelé, hanem kifelé is áramoljon. apukám szerint persze nem eresztem ki a hangom, nincs benne erő, könnyen csúszkál, na de nem is akarok én ezzel semmit sem kezdeni. (de. nagyon szeretnék nem vallásos kórus tagja lenni... [bakancslista +1])

ha nem pillangó lett volna az óvodában a jelem (minő meglepő... :D), akkor még hangjegy lehetett volna. :) az egyik legkedvesebb idézetem is ehhez kapcsolódik Babitstól, akit viszont nem szeretek:

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
(Az ifjú király; III. rész: A vihar)

a legjobban azokat a végigénekelt délelőttöket imádom, amikor teli feszültséggel elkezdem, majd szó szerint kiszalad belőlem minden rossz érzés - és néhány óra múlva alig hanggal, de nyugodtan és boldogan vágok neki a többi dolgomnak. szóval thank you for the music, for giving it to me. :)

... akkor az az, hogy rettentően felületes tudok lenni. én, akit a részletek teljesen elvarázsolnak - talán épp ezért -, simán elmegyek ordítóan egyértelmű dolgok mellett. valami a memóriámban sem tiszta, mert nem csak az arcfelismeréssel vannak gondjaim (nem kicsit), simán elfelejtem, ha beszélek egy témáról, hogy az adott illetővel már beszéltünk róla, és az újdonság erejével mondok el neki egy sztorit, amit tőle hallottam. rendkívül mókás egyéniség vagyok, tudom.

ami mindennek az előnye, hogy bármilyen titkot rám lehet bízni, mert az idő telésével arányosan és nagy sebességgel potyog ki a fejemből --- minden. úgy néz ki, hogy vannak hangulatok, álmok, illatok, emlékek, amik belém isszák magukat és mintha minden mást kiszorítanának. talán kevésbé komplexen élném át ezeket a pillanatokat jobb memóriával. (talán)

Valahogyan mindig azt gondolom, hogy nekem nincs kedvenc évszakom, mert mindegyikben ugyanannyira meg tudom találni a szépet. Az is fogós kérdés, hogy mi a kedvenc színem, mert képtelen vagyok választani a fűzöld, égkék, mélyvörös, lágynarancs, mályva, ibolyalila és napsárga közül.

Ha szőlőt eszem, egyszerre minimum 15 évet szalad vissza az emlékezetem a múltba. Nyár van, és még mind éretlen. A kacsok körülölelik a kerítést, boltív szerűen szaladnák át fölöttem a szárak és levelek. Óriási, gyönyörű levelek. Néhol megcsillan egy-egy pókháló; nyújtóztatnom kell a nyakamat, hogy egészen belássam a fölém boruló csodát. Apró kezeimmel szedegetem a már érett szemeket, ami mit ne mondjak, nem nyeri el túlzottan Nagymamám tetszését: 'Hát milyen fürtök lesznek ezekből, ha leeszegeted?' :)

Minden szőlőszemben ott van a Mama homályoskék szeme, érdes keze, és a szeme sarkán lévő ráncok. Ma megvilágosodtam, hogy kedvenc gyümölcsöm igenis van.

Felkészítettem rá a szívem. Gyertyát gyújtottam neki, magamhoz vettem a százas zsebkendőket és újra bekapcsoltam a dalt, ami megindította a szívemet. Nem kellett soká várnom; hogy még az öröm, vagy már a fájdalom kezdett el folyni az arcom két oldalán, mindegy volt. Csak menjen ki belőlem, szaladjon.

Lassan, csöndben indult a forró könny felolvasztani a jégtömbe fagyasztott fájdalmat. Bebizonyítottam magamnak, hogy el tudom zárni azt egy páncélszekrénybe, majd becsukom egy ajtó mögé, amely ajtót deszkadarabokkal nyithatatlanná teszek s végül ami elé emelek egy vastag téglafalat. Megtettem. Nem fájt annyira, mert nem akartam. De halkan, alattomosan szivárogtatni kezdte a lassan rohadó fájdalom a mérgét. Hogy jobb lett volna nem elzárni? Mondd meg a gyereknek, hogy ha vakarja a szúnyogcsípését, csak jobban fog viszketni.

Hát most eleresztettem. Remegő kezekkel kapartam elő a páncélszekrény kulcsát, majd még egyszer, utoljára magamhoz szorítottam a szétmállott, bűzös emlékáradatot. Már nem akartam többé elhessegetni a fejemből; hagytam, hogy a fájdalom keresztbe-kasul cikázzon a testemen, kitombolja magát, majd éjjeli, halk zokogásként törjön ki belőlem, miközben a zene dallamai lágyan fonták körbe testemet.

Különlegesek a napok. Arcsimogató, erőtlen napsütés, rajzolt felhőpamacsok a hűvös időben. Mintha suttogást hallanál, egy aprócska gondolatot, hogy készen áll a szíved az újra. De olyan halkan, hogy még alig mersz hinni neki.

most, hogy a kilencedikre költöztem, a fantáziám is egészen újfajta szárnyalásokba kezdett. a legújabb tétel a bakancslistámon a panel tetején szeretkezés csillagos ég alatt.