szellőkszárnyán

merengős bejegyzései

tegnap, ahogy Frankfurtban nézegettük a képeslapokat, eszembe jutott, hogy nekem van 4-5 édesszerelmem és miértnemvagyitt típusú übercuki képeslapom, amiket még az előző kapcsolataim alatt tároztam be. Aztán elsöprő győzelemmel mondtam a magyarlánynak, hogy hiszen már nem is tudom se Zé, se Sam címét.

Aztán ahogy az erdő homályosságába beszűrődik egyetlen fénynyaláb: körteutcanegyvenegy.

Miután kimondtam, hogy nem tudom, már újra tudtam. Először haboztam, de most már bátran rátenném az életem is. Körteutcanegyvenegy. Pedig Zé többször kapott levelet. "I can put my arms around, emptyness I find." Az egyik volt munkatársam sikítva kiáltott fel örömében a tavasszal: "Elfelejtettem a születésnapját!". Tudniillik a férfinak, aki már eljegyezte, aztán szakított vele. Akiről azt hitte, hogy ő lesz a Nagy Bugyinedvesítő. Azt el tudom képzelni, hogy nem fontos egy idő után, és tudomást sem veszek róla, de nagyon is tudom, melyik nap ünnepelnek.

Teljesen semleges érzéseim vannak a szerelemnek nevezett kupidókkal tarkított, rózsaszín mámorral kapcsolatban. Ahogy nagyítóval pásztázom a lelkem darabjait, nem jövök rá, mit éreztem, mikor még nagyonis tudtam mi az, és mivel nem tudom már megfogni, milyen volt, szépen lassan kiszáradt a vágy is. Nem tudom már, hogy mi nincs. Nem emlékszem az érzésre, amikor hozzábújtam ahhoz, aki tudtam, hogy perzselő lánggal ég értem. Mint én érte. Már nem fáj, ami nincs. Üres ez a doboz. A tihanyi echo nem szólna máshol jobban.

Milyen kerek lenne azt mondani, hogy miután kimondtam, hogy nem emlékszem, újra tudom. :) Hmm..., szakítás után csak azt voltam képes természetesnek elfogadni, hogy van valaki, aki vár. Valaki, akit meg kell találnom.

De nem, nem. A hegy nem megy többé Mohamedhez.

Néha sokkal nehezebb elhinni, hogy azok a piszok felhők el fognak vánszorogni, és valóban ott aranylik a nap valahol mögöttük. Olyan más volt minden, mikor két napig tavaszosdit játszott a természet. Benne volt a levegőben a fakadás, a rügyek pattogása, az eget pedig telekarcolták a repülőgépek.

Sosem volt hullámvölgyektől mentes az életem. De ekkora amplitúdót, mint amivel most nézek szembe naponta, nem hiszem, hogy tapasztaltam már. Definiálnom kell itt magam. Ebben a környezetben. És közben eszembe jut, hogy az intelligencia az adott környezetben való releváns viselkedésen alapszik, ezért a külföldieket eleinte mindig alacsonyabb intelligenciájúaknak vélik. 5-10 év, mire képessé válik az adott kultúra teljesértékű tagjává válni, szintjének megfelelő munkát végezni. Istenem, az első három hét. Tegnap írtam az újanyának egy betűgazdag e-mailt az érzéseimről. Határok. Falak. Vám. Mi jöhetett át és mit kellett otthon hagyni?

Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz... Hányszor írtam már le, de hányszor. Csak ám így még nincs a tartalom emögött. Nincs mögötte a nyelveden nem beszélő család idegensége, ismerős nevetések és ízek utáni sóvárgás, önmagad elfogadtatása és közben a 120%-ig új információt hordozó légkör. Voltak pillanatok, amikor az éreztem, hogy még egy német szót meghallok és kifolyik az agyam. ...Csak azt hogy megéri. Nem szabad elringatnom magam, hogy magától jön. Minden rajtam múlik. Csak rajtam.

Egy barátnőm hisz abban, hogy ha minden nap érzelmileg porrá égünk, akkor minden nap újjá születhetünk. Főnixmadár. Ez hiányzik. Ami otthon majd mindennap és oly könnyedén ment, itt még nem talált nyitott ajtókat. Porrá égni érzelmileg. Miközben hagyom beáramlani a lelkembe a világot, be is töltöm azt a lelkemmel. Így lesz a kettő egy. Egész és harmonikus.

Azt bírom ezekben a szülőkben, hogy olyan jellemfejlődésre képesek, hogy az emberlánya szája méternyire marad tátva.

Sokáig rejtély volt, hogy az én ölelkezős, kitárt szívű énem, hogy csöppent ide. Ide ebbe a családba bele. Aztán persze felhomályosodik az ember, hogy ha otthon nem kapja meg az érzelemdömpinget azon a szinten, amin szüksége van rá, elkezdi keresni máshol, másokban. A konzulensem is mondta: "Fogadjunk magát nem dicsérték eleget gyerekkorában." Hát ilyen egyszerű? Ennyire egyenesen arányos? Aztán egy pszichológia házi kapcsán előjött az is, hogy mi lett volna, ha mindez épp az ellenkező irányba fordul el. Amikor nem megy a ragaszkodás, mert valaki nem tanulja meg hogyan kell. Árvaházi gyerekek. Hogy mire megszokja a helyét, költözés. Az éppen induló kapaszkodó szálak folytonos kiszakadása. Képtelenség a kötődésre. Agresszió. Harc és lázadás. Lehet vajon ilyen sors után valakinek teljes, harmonikus élete...?

Na, de hogy édesanyámtől két hónapja hallottam életemben először a bocsánat szót, már eleve olyan ünnepet varázsolt a 4-5 éves műfenyő szokott pirosarany kombinációja mellé, amiről legmerészebb álmaimban sem. Már a tudatalattim is beletörődött abba, hogy ez a viszony, ez nem az a viszony. Mert oké, hogy mi nem telefonálunk egymással minden nap, de hogy csak egy emelt hangszínű beszélgetésre információcserére legyünk képesek, azt nehezen dolgozza fel az ember. Ooh, én már réges rég nem bántom őt. Ha az ember megpróbálja megérteni a miérteket, egészen más színezetű lesz a világ. Én meg egyébként is hajlamos vagyok minden mögé okot látni, még ha nincs is. Vagy még ha a másik nem is tudná megmondani magától. Mindig kell lennie bujkáló oknak az okozat mögött, még ha a világ legegyszerűbb dolgára is kell gondolni, nem körmönfont gondolatmenetekre.

Ez az édesanya, akire már régesrég nem haragszom, ma elhívott magával, hogy menjünk el együtt a boltba. Csak úgy. Csak húsz deka tarjáért és egy tejfölért. Csak az együtt levés kedvéért. Bár ezt ki nem mondaná.

Hát szeretem.

A pitypang. A szél. A felhők. A gyökértelenség. Egyszerre tépázza a lelkemet az idegentől való félelem és az újdonság iránti olthatatlan paneltelep méretű vágy. Gyökértelen. Az vagy. Nézzél szembe kislány a valósággal. Hogy ez azt hitted csak téged érint, oh hát nem vagy te ebben olyan különleges. Otthon. Vajon mit jelenthet ez annak, aki valóban, mélységében, széltében-hosszában átérzi ezt a szót a tartalmát?

Ilyenkor kettő stratégiai kifogás moccan meg az összeszorult lelkemben: én nem hogy sehol nem vagyok otthon, képes vagyok arra, hogy mindenhol otthon érzem magam! Zsírkirályság - hogyan mondjuk ugyanazt az ellenkezőjével. Az a baj, hogy nem csak hitegetem magam, valóigaz. Gondolom a sok költözés adaléka, hogy tulajdonképpen bárhol tudom jól érezni magam, rövid idő alatt. De hogy ez menni fog-e dzsörmen környezetben, angolul beszélve és egy éven át... Meghát. Én? Bármit. De hogy bárhol tudom jól érezni magam, az az otthon fogalmától (belül érzem, vagy igazából csak sejtem) fényévek távolságát jelenti. Kezd misztifikus jelentése lenni ennek a hat betűnek. Otthon. Itthon. Hon. Mi ez? Szívfacsaró, bizsergető érzés? Szeretetféle? Magyarázd el a szivárvány szépségét a született világtalannak. És ez azért mindenkinek van, már otthona, nem? Egyszer, valamikor, valahol. Nem kell most, tényleg. De ugye, nem úgy van  ez is, mint a fehérlovas lovagos lányámítós maszlag?

Oh, dehát csak tudom én, mi az az otthon (stratégiai kifogás part II.): a tető. A Tető. Ahol föléemelkedem a hétköznapoknak. Az embereknek. A gondoknak. Mindennek. Sehol sincs közelebb az ég. Éjjel lámpafény mosolyog vissza rám. Az jöhet velem, akit kézenfogok és odaviszek. Csak fekszem hanyatt és szárnyal a lelkem. Kötődés: pipa. Mámorító szépség: pipa. Nyugalom: pipa. De nem lehet egy tető az otthonom, helló. Valljuk be, viszonylag kevés napi aktivitás terelhető fel egy panel tetejére. A gondolkodáson és megnyugváson kívül. Meg majd a festés, mindenképpen. Dehát és aki nem gondolkodik? És aki csak bezárja az érzéseit? Mert hogy én kiszórom a gondolataim magvait a galamboknak - az egy. Nem fér belül. Hiába. Ha belül csírázik ki, bizisten megfojt. De hányan, oh, de hányan tudomást se.

Na de akkor hogy van ez a gyökérkérdés? Csak még nem? Vagy már sosem? Majd Mr. Nagy Bugyinedvesítő mellett? És ha megvan A pasi, meg A család terve, meg A kinézett kis zug és bennem reked a költözhetnék? Nem kivitelezhetetlen a folyton mozgásban levés. De lehet azt bírni ép ésszel? Ha a társ igen, mert vagy olyan mint én, vagy elfogadja, más esélye nincs, nyilván. De a gyerek? Hát az meg majd kapja tőlem a szeretetbombonokatbombákat.

És akkor most ide egy lasszót, hogy visszazárjam kétségeimet a karámba. Ezek csak paci alakú felhők. Szertefoszló semmiségek. Mint mi. Emberek.

ma reggel ügyességemnek hála a bal lábamat térdtől lefelé sikeres módon bepúdereztem. nem, nem szándékosan. ahogy fél 8-kor egy kiskanállal és a púderes doboz tetejével igyekeztem összeterelni a vajszínű port, először az villant be, mikor játékból feltörtük harmadikban a szőlőcukrot, és vonalzóval igazgattuk a fehér port.  vajon melyik gyerek mutatta? vajon melyikünk volt az, aki ezt látta valahol? vajon kit láthatott fehért port szívni...

ő így kárpótolta magát egy elcseszett élethelyzet miatt?

de eddig nem jutottam el reggel... a 3,5 óra alvás után nevettem egyet magamon, és arra jutottam, ha van isten, akkor bosszúsan csóválja a fejét, hogy a megfogantatásomkor valamit igencsak elszúrhatott, így lettem ilyen béna. azóta pedig kompenzál. minden egyes vizsgaidőszakban. biztos így lehet meg a balansz, a mellém szegődő szerencse által, ha már az ügyetlenségemtől néha sírni tudnék.