szellőkszárnyán

schritt bejegyzései

nem vagyok híve a "reggel hatkor két kávét ittam, majd napközben még négyet" típusú bejegyzéseknek, de a hétvégém az elejétől a végéig kikívánkozik belőlem.

Kezdődött minden az előző bejegyzés első bekezdésénél. Ahogy magassarkúban, szájfénnyel a számon, kisruhában vártam a buszt, éreztem, hogy ez az én estém lesz. Aztán egész este áthatott a "nővagyok" érzés, de olyan önfeledtséggel, hogy kikacagtam az egész világot. Aztán hogy, hogy nem, a legkedvencebb észt barátnőm elvonult a kis cigarettájával, és mikor elkezdtem sokallni a távollétét a másik magyar leányzóval a nyomába eredtünk. Egészen nyilvánvaló volt, hogy pasi áll a háttérben, na de ez a pasi nyilván nem is egyedül jött. Így esett, hogy egy félig német, félig kolumbiai fiú hamarosan a táncpartnerem lett. Habár édes volt a srác, az egyetlen dolog, amiért hagytam, hogy pörgessen-forgasson az volt, hogy ő nem hogy tanult táncolni, a vérében kell legyen. Gondoltam finom lesz és férfias, na meg hogy tudja, hogy vezessen egy lányt. Aztán, hogy a zene, vagy a lányos zavara okozta-e, azért az érett "tudom, hogy mit akarok és hogy" mentalitás nem bújt elő belőle, úgyhogy éreztem, hogy az én kezemben van a gyeplő. Egy dologgal viszott meglepett, nem gondoltam, hogy nem áll meg a testközeli táncnál, úgyhogy elcsattant az első félnémet csók. És amit annyira hiányoltam otthon az elmúlt év pasijaitól Pesten, nem ám, hogy elkéri a számom és jelentkezik egy hét múlva, hajnalban már küldte is a szépálmokat sms-t, teli mosollyal.

Na de nem múlt még el úgy hétvége, hogy ne mentem volna Frankfurtba, úgyhogy nem volt itt megállás. Csak olyannyira voltam szétesve, hogy mindent... mindent, ami Frankfurtban alváshoz hasznos lehet, itthon felejtettem. Na de gyerekjegy megvéve, magassarkú fehúzva, szemek kihangsúlyozva - irány először a szálláshely. Így történt, hogy egy olyan helyen aludtam, aminek a 3 bérlője nem tartózkodott otthon, még soha nem találkoztam velük, de az ágyukban már aludtam. De ne siessünk ennyire... Mindenek előtt egy üveg vodka gondoskodott arról, hogy majd elaludjak a villamoson végigtomboljuk a frankfurti éjszakát valami puccos helyen a város szívében. És én hülye. Az első fiúval, akinek szép volt a mosolya és érezte a ritmust, egész éjjel táncoltam, hogy végül, mikor leültetett meginni egy pohár italt, megkérdezze, hogy hazamenjünk vagy táncoljunk tovább? Merthogy neki egyetlen célja volt az este, és azt már majdnem beteljesültnek érezte, az értem. De hogy miért nem vágtam le hamarabb, és hagytam ott már előbb a francba?! Úgyhogy ezután bájosan integetve megkerestem az Észtemet, és táncoltam tovább, ahogy a csövön kifért. Azt meg már csak a jóég tudja, hogy ezek után miért keresett folyton mosolyogva a szemével, és ment haza egy lánnyal, akit utánam talált magának. Gratulálok a férfi nemnek.

Az y kromoszómák témáján túl, annyit még, hogy amikor együtt ülsz egy ismeretlen német lakásban, egy fenséges vacsora után, koktéllal a kezedben egy amerikai és egy észt lánnyal, és nevettek az angol nyelvtanon... na azok azok a percek, amiért érdemes volt. És ha valaki ezt nekem december elején mondja, mikor elveszítettem a reményt, hogy maradjak a hjúittnál, akkor szemberöhögöm. Még, még sok ilyet.

Mikor szembesítenek vele, hogy te magad építesz akkora megmásznivaló falakat, amiket senki nem vár el... Amikor azt mondják neked, hogy te vagy saját magad legnagyobb ellensége...

Vajon honnan látható már a kézírásomból is az önkritikám? Tisztasor, hogy nem értékelem, amit elérek. Alig tudta valaki, mikor felvettek teljes állásba. Nem volt katarktikus érzésem, mikor ötös lett a szakdolgozatom. Én, aki egy fűszáltól is teljes elragadottságot tudok érezni, a saját sikereimet nem élem meg. Azt gondolom, hogy ez a tőlem elvárt természetes eredmény. Ez bizonyos, hogy anyuéktól jött. Általános iskolában pont ilyen természetesek voltak az ötöseim. Ez volt a belőtt minimum, innen csak felfelé, a kiválóságig. Az önértékelési probléma pedig talán ott indul, hogy a jeles szint megvan, de kiváló nem voltam sosem semmiben. Még.

Az biztos, hogy azzal, hogy a külső szépségeket magamtól teljesen függetlenítve kezelem, megfeledkezem arról, hogy az pont attól teljesül be szépnek lenni, hogy én meglátom. Ideje visszataszigálnom magam a 2010 áprilisi állapotomba, amikor még láttam az értékeim. Vagy 2011 árilisába, amikor két nap alatt zártam a szívembe Prágát. Célok és pipák. Pipák és fejsimi.

Na lássuk, mit szeretnék többet:

• olvasni - kéthetente egy könyv?
• meg a marketing hírlevelek...
• mozogni - heti 2x, legalább
• főzni magyarosat... szombat délután mondjuk?
• alkotni
  • fényképeket válogatni
  • fotóblogot életre kelteni
  • fülbevalót készíteni Kishölggyel
• természetben lenni - gyere jóidő, olvasás a padon, séta az erdőben
• spórolni és azt utazásra költeni, előtte pedig felfedezni Frankfurtot (jóidő?!), és a környékbeli várakat

Néha sokkal nehezebb elhinni, hogy azok a piszok felhők el fognak vánszorogni, és valóban ott aranylik a nap valahol mögöttük. Olyan más volt minden, mikor két napig tavaszosdit játszott a természet. Benne volt a levegőben a fakadás, a rügyek pattogása, az eget pedig telekarcolták a repülőgépek.

Sosem volt hullámvölgyektől mentes az életem. De ekkora amplitúdót, mint amivel most nézek szembe naponta, nem hiszem, hogy tapasztaltam már. Definiálnom kell itt magam. Ebben a környezetben. És közben eszembe jut, hogy az intelligencia az adott környezetben való releváns viselkedésen alapszik, ezért a külföldieket eleinte mindig alacsonyabb intelligenciájúaknak vélik. 5-10 év, mire képessé válik az adott kultúra teljesértékű tagjává válni, szintjének megfelelő munkát végezni. Istenem, az első három hét. Tegnap írtam az újanyának egy betűgazdag e-mailt az érzéseimről. Határok. Falak. Vám. Mi jöhetett át és mit kellett otthon hagyni?

Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz... Hányszor írtam már le, de hányszor. Csak ám így még nincs a tartalom emögött. Nincs mögötte a nyelveden nem beszélő család idegensége, ismerős nevetések és ízek utáni sóvárgás, önmagad elfogadtatása és közben a 120%-ig új információt hordozó légkör. Voltak pillanatok, amikor az éreztem, hogy még egy német szót meghallok és kifolyik az agyam. ...Csak azt hogy megéri. Nem szabad elringatnom magam, hogy magától jön. Minden rajtam múlik. Csak rajtam.

Egy barátnőm hisz abban, hogy ha minden nap érzelmileg porrá égünk, akkor minden nap újjá születhetünk. Főnixmadár. Ez hiányzik. Ami otthon majd mindennap és oly könnyedén ment, itt még nem talált nyitott ajtókat. Porrá égni érzelmileg. Miközben hagyom beáramlani a lelkembe a világot, be is töltöm azt a lelkemmel. Így lesz a kettő egy. Egész és harmonikus.

"Es ist Zeit, etwas neues zu beginnen und dem Zauber des Anfangs zu vertrauen."

(Meister Eckhart)

Talán úgy tudnám visszaadni abban a köntösben, amit nekem ez most jelent, hogy időbe telik, míg az ember az újba igazán belefog és bízni tud a kezdés varázslatosságában. Csak halvány sejtéseim vannak arról, hogy ez a madagaszkár dal mellé mit hordoz magában, de valamiért nagyon szorosan összefűződik az újrakezdéssel, édeskés szomorúsággal és a reményteli - nem várakozással -, sokkal inkább az egész élethelyzet megélésével. Olyan élesek az érzéseim, hogy szinte kitapinthatóak. A jégkorszaki motkány sem küzd ennyire a makkjával, mint ahogy én próbálok dűlőre jutni az életemmel.

Nyitogatom én a szemem, tényleg. Tegnap délután kitisztult az ég, éreztem, ahogyan áramlik bennem a boldogság. Sikerült. :) Aztán kishölggyel utaztunk a buszon, mint két nőszemély, keresztbe tett lábakkal, rózsaszín kiegészítőkről beszélgetve, reggel pedig kisfiú élvezte, ahogy megnevettet, ezért többször is bohóckodott az iskolába vezető úton. Repedezik, repedezik a jég.

És persze azért én sem vagyok rest simogatni a lelkem. Hol cseresznyés lapos rágóval, a kedvenc csokim egész manduláival, vagy ma például a naponta idézetet és gyönyörű képet rejtő naptárral. Ááh és a virágos fülbevalóval, amit hónapok óta kerestem. Frankfurtba kellett menni érte, világos. :)

Hát így próbálkozik az emberlánya. Szépen, szelíden, lassacskán.

magvas gondolat, ami időközben elvesztette a magvát... Milyen érdekes, hogy közhelynek hívjuk az ilyet. Köz-hely.

Német komikus a tévében. Mindenki nevet. Csak én nem. Ki beszéli egyáltalán ezt a nyelvet? Biztos nem is értik ők sem, csak úgy csinálnak mintha. Amellett, hogy minden fantasztikusan gyönyörű és tavaszért kiált és maximális a kedvesség, meg a nyitottság, azért a helyemre ültetnék pár embert vacsorázni, amikor átvált a család németre. Na ha valaha voltál kirekesztve az iskolában, akkor azt az érzést szorozd be kettővel, légyszi.

Hát így. Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz, csak azt, hogy megéri. Holnap intenzív nyelvkurzus part one. Mit csinál a nő? Neeem, nem lefekszik időben, hogy legalább az agya fogjon, hát mert az minek? Kiszedi a szemöldökét és hajat mos, ugye. Hát nyilván a Jürgenek, meg a Hansok, mert mimás okból. Pedig ott biza' se Jürgen, se Hans nem lesz, maximum Dzsordzsó, meg Franszoá, esetleg Kszícsungjan. Sosem lehet tudni, na.

Elpityeredtem, mikor megláttam az öcsém. Nincshonvágyam, nincshonvágyam. Csak pótolnom kell a szeretetet... Valahogy.